Afrikában az aerofon népi hangszereken belül a megszólaltatás módja szerint négy csoportot
különböztethetünk meg:
1) határtalan levegőrezgésű: zúgattyúk,
2) fúvólyukas: furulyák, fuvolák, sípok, pánsípok (Afrikában a kürt és trombita típusok nem rendelkeznek fúvókával,
ezért a fúvólyukas hangszercsoporthoz sorolandóak, míg más földrészeken külön ún. fúvókás
csoportot alkotnak,
3) szimplanádnyelves: klarinétok, dudák,
4) duplanádnyelves: oboafélék vagy schalmeiek.
A zúgattyúk ún. szabad aerofon hangszerek, mert a levegő rezgését semmi nem határolja. A legrégebbi hangszerek közé tartoznak. A zúgattyúk különböző alakban és méretben többnyire fából készülnek, amit egy zsinórra erősítenek és annál fogva forgatnak. Valódi zenei hang vagy ritmus keltésére nem alkalmasak, a lendítés sebességének a változtatásával lehet a hangmagasságot befolyásolni. A zúgattyúk rituális hangszerek.
A zúgattyúk hangja sokféle értelmezést tesz lehetővé. Például Kongóban (Kinshasa) használt ndumba mwela nevű zúgófa jelentése ,,oroszlánbömbölés” A fúvóka nélküli egyenes furulya típusok az ún. peremfurulyák. A dugós vagy magrés furulyák csak az eurázsiai kontinensen elterjedtek. A fúvóka nélküli egyenes furulyákat az állhoz vagy az alsó ajakhoz tartják. A peremfurulyát fújó személy ferdén támasztja az ajkaihoz és az éles peremre ráfújva képezi a hangot. Az ujjnyílások nélküli peremfurulya hangsora természetes felhangokból áll. Az alsó nyílás zárásával vagy nyitásával páratlan és páros számú felhangokat lehet megszólaltatni. A különböző felhangok megszólaltatásánál a fúvás erősségét is változtatni kell. A peremfúvós furulya fúvás felöli végén kialakíthatnak egy V vagy U alakú bevágást, amire azért van szükség, hogy ne kelljen a hangszert ferdén tartani, mert ez hosszabb hangszer esetén megnehezíti az ujjnyílások lefogását. A különböző furulya-típusok egész Afrikában megtalálhatóak, de Észak- Afrikában kimódoltabb a kialakításuk és ebből kifolyólag kiemeltebb zenei szerepük van. Fekete-
Afrikában jellemzően szólóhangszerként alkalmazzák a furulyákat.
A szaktudomány szerint a fuvola keletről, de nem az arab kultúrkörből, hanem Közép-Ázsiából származik. A 2. században már Szíriában is felbukkan de a legkorábbi és egyetlen ókori emléke Európában a Perugia melletti Kr.e. 2. századból fennmaradt etruszk domborművön látható ábrázolása. A fuvolán a fúvólyuk az oldalán helyezkedik el. Általában a fúvólyukhoz közelebbi vége zárt. Játék közben jobboldalt tartják, de van példa balkezes tartásra is. Leggyakrabban fából vagy bambuszból készül és furata általában hengeres. A fuvola készítése - akárcsak a rajta való játék - nagyon bonyolult, de a legnehezebb hangsorokat is el lehet rajta játszani és rendkívül kellemes hangja van. Az edényes sípoknak a szokásos csőforma helyett terjedelmesebb teste van. Hangja a fúvóka nélküli egyenes furulyához hasonlóan úgy jön létre, hogy ráfújnak a fúvólyuk éles peremére, vagy pedig – a fúvókás furulyák mintájára – egy fúvóka közbeiktatásával. Van olyan edényes síp is (pl. az okarina) melyen hanglyukak vannak a különböző hangokhoz.
A többség azonban egy egyszerű síp, amelynek egyetlen hangja van. Amennyiben egy bambusz vagy egyéb, az alsó részén zárt ujjnyílások nélküli üreges fadarab peremére éles szögben ráfújunk, szintén egy hang képzésére alkalmas sípot kapunk. Ez utóbbi típust sokszor helytelen módon a furulyatípusok közé sorolják.
A pánsípok egymás mellé illesztett, lépcsőzetesen növekvő hosszúságú, ebből adódóan növekvő hangmagasságú síptestekből állnak. A síptestek hanglyukakkal nem rendelkeznek és alsó végük zárt. A felső peremükre való ráfújással szólaltathatóak meg. A sípok nagyságától és számától függ a hangterjedelem. A fele olyan hosszú síp általában egy oktávval szól magasabban. Ritka hangszertípusnak számít a pánsíp, de ennek ellenére az egész kontinensen megtalálható.

A klarinétot a hangszer kialakuláskor magas hangszerként, átfúvással alkalmazták, ezért ,,clarinetto-nak”, kis clarinónak, azaz kis trombitának nevezték. Megkülönböztetve a billentyűs klarinéttól, amit Johann Christoph Denner és fia Jacob a 18. században fejlesztett ki, a tárgyalt hangszercsaládot primitív klarinétnak nevezzük. A primitív klarinét különleges ismertetőjele az egy darabból álló, nádszálból kivágott vagy ráhelyezett lapocska (egy szimpla nádnyelv). A szaktudomány szerint a hangszertípus valószínűleg az ókori Egyiptom öröksége, ahonnan Észak- Afrikában és Európában is elterjedt. Afrikában, Ázsiában és Észak-Amerikában jóval ritkább hangszer, viszont Dél-Amerika területén nagyon sokféle formában fordul elő.
A primitív klarinétok két alaptípusa az idioglott, vagyis saját nyelvű, amelynél a lapocska magából a nádból van kihasítva, és a heteroglott, vagyis más nyelvű, amelynél a rácsapó nyelv más anyagból készült és úgy van ráerősítve. Az utóbbi típusoknál a fémből vagy más keményebb anyagból készült nyelv jelentősen növeli a hangerőt. A sípok elhelyezkedhetnek a hangszer csövében is, de a leggyakrabban a fúvókaként működnek és a fúvó személy a szájába helyezve A ,,schalmei” szó a latin ,,calamus” vagyis nád szóból származik. A szaktudomány szerint a schalmei hangszereinek családfája az ókori közép-keleti és európai kultúrákig vezethető vissza. A korai ábrázolásokon párosával játszottak rajtuk. Fából vagy fémből készültek. Az oboához hasonló száraz nádból készült kettős vagy dupla nádnyelvük van. Furatuk egy-két kivételtől eltekintve kúpos. A schalmeiek éles, erős hangon szólnak, s rendszerint szabad téren játszanak rajtuk. A fúvós hangszerekről általában is elmondható, hogy csak a külső térben használták őket. Erre utal a schalmeiből kifejlesztett oboa francia elnevezése is (hautbois - hangos fa).
A hangszer elnevezése a Dél-Európában, Ázsiában és Kelet-Afrikában hasonló: Jugoszláviában szurnaj, Törökországban és Bulgáriában zurna, Macedóniában zurla, Üzbegisztánban surnaj, Afganisztánban szornáj, Indiában sánáj, Kínában szuona, Kambodzsában szralaj, Kenyában nzumari. Észak-Afrikában több elnevezéssel is találkozhatunk, Tunéziában zukra, Marokkóban zamr, Egyiptomban mizmár, és Algériában gajta a népi schalmeiek elnevezése.
A duda fő részei a kettős síppá alakított dallam és kontrasíp, vagyis a sípszár, a basszus vagy bordó síp és a tömlő. A tömlő levegő-utánpótlása történhet szájjal és fújtatóval. A sípszáron szólaltatják meg a dallamot és egyben a kontrakíséretet is,amelyhez a bordószárban elhelyezett
nagyobb síp szolgáltatja a basszus kíséretet és mindehhez a tömlő szolgáltatja a folyamatos levegő-utánpótlást. A primitív kettősklarinétokból fejlődtek ki egy légzsák hozzácsatolásával a bordószár nélküli észak-afrikai dudák. Az észak-afrikai és közel-keleti duda sípszár, a kelet- európai dudatípusokhoz hasonló egyenes furatú. Az észak-afrikai és közel-keleti dudatípusoknak nincs bordószára. Fekete-Afrikában nem alakultak ki dudatípusok, és az észak-afrikai dudatípusok sem terjedtek el.
A primitív trombiták és kürtfélék között nehéz a különbségtétel, de általánosságban megkülönböztető jegynek vehető az, hogy a hengeres alakú egyenes hangszert trombitának, míg a hajlított kúpos alakú hangszereket kürtnek nevezzük. A megszólaltatás módjában hasonlóak, mert mindkét típusnál a hang a fúvó személy ajkainak rezgésétől keletkezik. A fúvólyuk a legtöbbször a hangszer végén van. A primitív trombitákat jellemzően a hangszer végén megfújva szólaltatják meg.
A kürt hajlított kúpos furatú vagy belső kialakítású hangszer, amely a leggyakrabban állatszarvból készült. Közös jellemzőjük - még a néhány hangnyílással ellátott típusnál is - a szűk hangterjedelem. Ezért jellemzően szignál-hangszerek és alkalmazási területük a jeladás illetve a szakrális célok. A megszólaltatás módjuk a trombitákéval azonos. Az állati szarvból készült kürtök fúvólyuka Európában jellemzően a hangszer végén található, míg Nyugat-, Közép- és Kelet-Afrikára jellemző az oldalt fúvós primitív kürtök elterjedése. A szarvból készült hangszerek elterjedtsége nyilvánvalóan összefügg a szarvval rendelkező nagyállatok tartásával, ami a cecelégy- övezeten kívül eső kelet- és dél-afrikai régióra jellemző.