Idi Amin az a diktátor, akiről nagyjából mindenki tud mondani egy-két mondatot, ha nem is történelmi ismereteire hagyatkozva, de már csak azért is, mert moziba járó ember. A legújabb, róla szóló alkotás, a 2006-os Skócia utolsó királya című film több díjat is nyert Amin ugandai rémuralmának bemutatásáért. A mindössze 8 évig hatalmon lévő Idi Amin Uganda történelmének legkegyetlenebb és legbrutálisabb elnöke volt, aki uralkodása alatt hozzávetőleg 300-400 ezer embert végeztetett ki, kizárólag azok származása miatt (főleg a Lango és az Acholi etnikai csoportokról van szó, közéjük tartozott az Amin által puccsal megbuktatott Milton Obote).

Amin nagyjából az 1920-as évek közepén születhetett (pontos adat nem ismert) Kampalában, és már fiatal korában katonai pályára lépett, ahol rendkívül gyorsan jutott előre a ranglétrán. Rengeteg véres katonai küldetésben vett részt, míg a 60-as évek elejére el nem jutott arra a szintre, hogy már Uganda első elnökével, Milton Obotéval is szoros kapcsolatba került. Ennek a kapcsolatnak az eredményeként Obote 1966-ban az ugandai haderő teljhatalmú vezetőjévé nevezte ki Amint, ami Uganda történelmének egyik legrosszabb döntése volt. Amin ugyanis 1971-ben aztán elárulta felkarolóját, és katonai puccsal átvette az uralmat az országban, majd azonnal neki is látott a "tisztogatásnak". Szinte mindenkit, aki nem az általa favorizált etnikai csoportokba tartozott (pl. a fentebb említett Acholi csoport, az ázsiai származásúak, a fehérek) elüldözött, kivégeztetett, börtönbe záratott, és rendkívül durva kínzásoknak vetette őket alá.

1976-ban Amin az Életek Urának deklarálta önmagát, és egy sor olyan intézkedést vezetett be, ami döbbenetes eredményeket hozott az ország számára (például az ázsiaiak és fehérek által vezetett üzleteket, farmokat bezáratta). 1978-ban a padlón lévő gazdaság szenvedése ellenére Uganda törzsi jogokra hivatkozva egy tartomány birtoklásáért megtámadta szomszédját, Tanzániát, de ebben az akcióban már elbukott és kénytelen volt 1979-ben Szaúd-Arábiába menekülni, ahol 2003-as haláláig havi 1400 amerikai dolláros támogatásból (ezt a szaúdiak adták neki) élte gondtalan életét. Az ország gazdasága azóta sem heverte ki azt a sok száz milliós nemzetközi adósságot, amelyben Amin hagyta.

Idi "Afrika Hitlere" Amin döbbenetes tevékenységének eredményei:

Halottak száma: legalább 300.000 ember
Elüldözöttek, elmenekültek száma: legalább 200.000 ember
Megkínzottak, megalázottak, bebörtönzöttek száma: legalább 500.000 ember

Mengistu Haile Mariam azon diktátorok egyike, akik uralkodásuk legvéresebb időszakai után is képesek voltak hatalmon maradni, ráadásul nem is kevés ideig. Mengistu Etiópia történelmének - nem kétség - legmeghatározóbb politikai alakja, akinek nevéhez leginkább a Derg és az ún. Vörös terror köthető. Mariam 1937-ben született, életének fiatalkori éveiről keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy ekkor még nem látszott, hogy a későbbiekben Etiópia egyik véres kezű vezetője válik belőle.

Ahogy sok más hozzá hasonló diktátor, pályafutását ő is a hadseregben kezdte, ahol nagyon sokáig alacsony beosztású tisztként tengette életét. Egészen a hetvenes évekig, amikor is az akkori uralkodó, Haile Selassie elleni egyik katonai szervezkedés, a Derg tagjává nem vált. Bár kezdetben itt is csak alacsony státuszban működött, amikor 1974-ben katonai puccsal megbuktatták az uralkodót, ő volt az, aki kiemelkedett társai közül és átvette a hatalmat (bár névlegesen akkor még nem). Még abban az évben megszabadult politikai ellenfeleitől, sőt egyes állítások szerint köze volt Selassie 1975-ös halálához is.

Uralkodása tulajdonképpen 1977-től tekinthető tényleges vezetésnek, amikor a Derg addigi vezetőjét meggyilkoltatta és Etiópia elnökévé nevezte ki magát. Uralma alatt szoros kapcsolatot épített ki a Varsói Szerződés államaival, főleg a Szovjetunióval, amelytől sok millió rubel támogatást és fegyvereket is kapott (a 80-as évekre Etiópiának volt a második legnagyobb hadserege a Szub-Szaharában). 1977 és 1979 között aztán bevezette, érvényre jutatta eszméjét a "vörös terrort", és ennek során legalább egymillió embert végeztetett ki, ami a huszadik századik egyik legdurvább népirtását jelenti. Ehhez képest Idi Amin tettei eltörpülnek.

A gyilkolások az ún. "megfigyelési csoportok" kialakításának köszönhetőek nagyrészt, amelyek a kormányzat legalsóbb szintjét képezték és amelyek megfigyeltek mindent és mindenkit. A nyílt utcán mészároltak le ezreket, köztük gyermekeket is, akik nem teljesítették a kormányzat lehetetlen követeléseit, vagy éppen nem szimpatizáltak túlságosan a kialakulóban lévő rendszerrel (persze aztán később már "csak úgy" is gyilkolásztak). Ugyanis a hetvenes évektől kezdve Mengistu rendkívül elkötelezetté vált a kommunista eszmékkel, és néhány év alatt Etiópiából is népköztársaságot faragott. Minden föld államosítottak és a parasztoknak etióp termelőszövetkezetekben kellett dolgozniuk, vagy például az iskolákban marxista-leninista eszméket tanultak a gyermekek.

A gyilkolások és az esztelen elvpolitika mellett azonban még egy súlyos gond nyomaszthatta az etiópiai emberek vállát, mégpedig az éhség. A 80-as évektől kezdve egyre súlyosabb méreteket öltött az éhínség (köszönhetően a fentebb említett államosításnak, valamint a rendkívül rossz agrárpolitikának), ráadásul a nemzetközi élelmiszersegélyeket a Derg lefoglalta és saját tagjai között osztotta szét. Végül hosszú szenvedések után a rémuralomnak 1991-ben az ellenzéki erők vetettek véget, amelyek jelentős amerikai és szudáni támogatással végül elűzték Mengistut és közvetlen környezetét, akik Zimbabwéba menekültek, ahol Robert Mugabe hivatalos vendégeként telepedhettek le. Ugyan az Etiópiában maradt Derg tagokat bíróság elé állították és bebörtönözték, Annak ellenére, hogy később 2006-ban népirtás bűnében elítélték Mariamot is, börtönbe sosem sikerült zárni, mert Mugabe nem volt hajlandó kiadni jóbarátját.

Mengistu Haile "Vörös Terror" Mariam rémuralmának szomorú eredménye:

Meggyilkoltak száma: legalább 1.000.000 ember
Bebörtönzöttek, elüldözöttek, megkínzottak száma: legalább 1.000.000 ember

Szudán jelenlegi vezetője még 1989-ben ragadta magához a hatalmat, amikor egy katonai puccsal megdöntötte a demokratikusan (!) megválasztott Sadeq Al-Mahdi kormányát. Ekkor már 6 éve tartott a második szudáni polgárháború, amely tulajdonképpen ugyanarra az ellentétre vezethető vissza, mint az első. Ugyan más tényezők is szerepet játszottak-játszanak, alapjában véve Észak-Szudán és Dél-Szudán politikai, vallási berendezkedéséről van szó, amely mindig is éles ellentétben állt egymással. Az északi arabok a brit uralom alatt is már megpróbálták elnyomni déli „honfitársaikat”, amelyre a déliek katonai szervezetek létrehozásával válaszoltak.

Visszatérve Bashir hatalomra jutásához, az amúgy erős iszlám hittel rendelkező katonai vezető azonnal megkezdte uralma megszilárdítását és egy iszlám Szudán létrehozását. Kezdetnek betiltotta az összes ellenzéki szerveződést, teljesen uralma alá hajtotta a sajtót és gyorsan szövetségre lépett az ország iszlám szervezeteivel (ez a helyzet egyébként most is fennáll). Már 1991-ben bevezette a Shariat (az iszlám törvénykezést) az ország északi részén és már ekkor azonnal hozzálátott, hogy a déli (nem iszlám hitű) tartományok lakosságát is iszlám hitre térítse, vagy megsemmisítse. Az oktatás, az egészségügy vagy például az infrastruktúra teljes mértékben leépítésre került, ahol lehetett megalázták és meghurcolták a délieket.

Múlt időben írtam az utóbbi sorokat, de sajnos az az igazság, hogy ez a helyzet jelenleg is fennáll, a darfúri konfliktus „fizikai” kirobbantója is egy, a Dél-Szudán autonómiájáért és a jobb életért küzdő nem-arab katonai szervezet volt. A második szudáni polgárháború (amelynek nagy része Bashir uralma alatt zajlott) során – több szervezet adatait megvizsgálva – legalább 800 ezer ember halt meg és közel 8 milliónak kellett elhagynia országát, nagy részük a szomszédos Csádba menekült, ahol szintén nem túl rózsás a helyzet.

De az már egy másik szomorú történet, a lényeg, hogy az iszlám Szudán létrehozásán munkálkodó Omar Al-Bashir szintén nyugodtan megérdemli a brutális diktátor címet, hiszen saját népe (persze ez csak metaforikusan igaz) ellen fordult és tetteinek még most is láthatjuk súlyos következményeit.

Omar „Szudán ostora” Al-Bashir majdnem 20 éves uralmának eredményei:

Halottak száma: legalább 800 ezer ember
Elüldözöttek száma: hozzávetőleg 8-10 millió ember

 Moamer Kaden Kaafi, röviddafi, helyes magyar átiratban Moammer al-Kaddzáfi (*1942. június 19., Szirte-) 1969. szeptember 1-je óta Líbia de facto vezetője. Hivatalosan semmilyen címet vagy tisztséget nem visel, szokásos megnevezése azonban a kormány rendelkezéseiben és a hivatalos sajtóban a Líbiai Szocialista Népköztársaság Szeptember 1-jei Nagy Forradalmának Vezére vagy a Forradalom Testvéri Vezére és Útmutatója.

Földműves család legkisebb gyermekeként született, Szirte sivatagos vidékén nőtt fel.

Hagyományos vallásos nevelést kapott, 1956 és 1961 között a fezzáni iskolába járt. Iskolatársai egy kis csoportjával militáns forradalmi sejtet szervezett, amelynek végső célja a hatalomátvétel volt. Példaképének Gamal Abden-Nasszert, a szomszédos Egyiptom elnökét tekintette, akinek jelszavai és céljai között szerepelt az arab egység megteremtése is. 1961-ben eltávolították az iskolából politikai tevékenysége okán.

Jó eredménnyel végezte el a jogi szakot, majd 1963-ban felvételt nyert a bengázi katonai akadémiára. Itt néhány barátjával a nyugatias királyság megdöntésére szervezett titkos csoportot. 1965-ben befejezte a katonai iskolát, és az Egyesült Királyságba küldték további kiképzésre, a Royal Military Academy Sandhurst katonai akadémiára. Egy évvel később rádiós tisztként tért vissza hazájába.

1969. szeptember 1-jén tisztek egy kis csoportja Kadhafi vezetésével államcsínyt követett el Idrísz király ellen, amíg az Törökországban tartózkodott gyógykezelésen. Az új uralkodó Idrísz unokaöccse, Szajjid Haszan ar-Ridá al-Mahdi asz-Szanusszi koronaherceg lett. Néhány órával később kiderült: a tisztek nem tudnak osztozni az új királlyal a hatalmon, mert az panaszkodott, hogy hatalma kisebb, mint a király mellett volt koronahercegként. Még aznap házi őrizetbe került, hivatalosan elmozdították trónjáról, és kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaság létrejöttét. Kadhafi ennek alapján használja a Forradalom Testvéri Vezére és Útmutatója nevet.

Más katonai diktátorokkal ellentétben nem nevezte ki magát tábornoknak, hanem elfogadta ünnepélyes előléptetését ezredessé. Kadhafi saját szavaival élve (és a nyugati katonai rangokat tekintve) ahol egy ezredes vezethet egy országot, és a hadsereg főparancsnoka lehet, ott „a hatalom a nép kezében van”. A diktatúra általa megvalósított koncepciója mégsem teljesen ismeretlen korábbról: Nasszer Egyiptomban ezredesként, Jerry Rawlings Ghánában repülőhadnagyként, Oscar Osorio, José María Lemus és Julio Adalberto Rivera El Salvadorban főhadnagyként vezetett diktatórikus rezsimet.

1924-ben látta meg a napvilágot egy, a fővárostól, Salisbury-tól (ma: Harare) északnyugatra elhelyezkedő kis faluban, Matibiriben. Szegény katolikus vallású családban nevelkedett, apja, Gabriel Mugabe Matiriti asztalos volt. A három fiúgyermek közül Robert volt a legfiatalabb. 1934-ben apjuk elhagyta a családot, hogy munkát keressen Bulawayóban (a második legnagyobb város az országban), így a család helyzetét még rosszabbra fordította. Mugabe jezsuita iskolában tanult, igen vallásos nevelést kapott. Később, szülőföldjét hátrahagyva, felvételizett a Fort Hare dél-afrikai egyetemre. 1951-ben sikerrel diplomázott, élete során még 6 különböző felsőfokú oklevelet kapott különböző felsőoktatási intézményektől (például a Londoni Egyetemtől). Mugabe több előadást is tartott a Chalimbanai Tanárképző Főiskolán (Zambia) 1955-től 1958-ig, azután tanított a Takoradi-i Apowa Szakközépiskolában (Ghána) 1958-tól 1960-ig. Itt találkozott Sally Hayfronnal, ki később Mugabe első felesége lett. Ghánai tartózkodása során nagy hatással volt rá az ottani miniszterelnök, Kwame Nkrumah tevékenysége, és ez később az egész politikáját meghatározta.

1960-ban tért vissza Zimbabwéba, S még ebben az évben belépett a Nemzeti Demokratikus Pártba. Ez a párt lett a Zimbabwei Afrikai Népi Unió (ZAPU) alapja, s a névváltozás után a Ian Smith vezette gyarmati hatóságok betiltották további működésüket. Mugabe 1963-ban kilépett a pártból és csatlakozott a rivális Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unióhoz (ZANU), mely ekkor már olyan későbbi meghatározó politikusok gyűjtőhelye volt, mint Ndabaningi Sithole, Edgar Tekere, Edson Zvobgo, Enos Nkala. A ZANU-ra már ekkor kihatottak a Pán-Afrikai Kongresszus eszméi, mely Dél-Afrikában működött. A nemzeti liberalizmus keveredett a szovjet kommunista eszmékkel. Hamar ismert személyiség lett az országban, erőteljes hangvételű beszédeivel a gyarmati rendszer és hatóság ellen tüzelte a közvéleményt. Pártjával együtt követelte az angolok mielőbbi kivonulását, Zimbabwe (akkor Dél-Rodézia) teljes függetlenségét. 1964-ben Mugabét egyik beszéde következtében letartóztatták, elkövetkező tíz évét börtönben töltötte. A politikus itt nem tört meg, hanem tovább képezte önmagát, folyamatosan tanult és ügyvédi diplomát szerzett. 1974-ben szabadult, s pártjában nőtt a népszerűsége. Vértelen puccsal átvette a hatalmat a párt felett, s létrehozott a szervezeten belül egy katonai szárnyat. Ez bizonyította, hogy a ZANU immár a passzív ellenállás helyett a tettek mezejére kívánt lépni, és erőszakkal akarták elüldözni Ian Smith kormányát. Robert Mugabe az évek elteltével a párt első és legfontosabb embere lett, háttérbe szorítva az alapító Ndabaningi Sitholét. A ZANU ezután több partizántevékenységet is folytatott a gyarmati hatóságok ellen, ám a rivális ellenzéki pártok ellen is fellépett erőszakkal. A ZAPU elnöke, Joshua Nkomo elleni sikertelen merényletet például sokan Mugabénak tulajdonították, de ezt soha nem tudták rábizonyítani. 1978-ban nemzetközi nyomásra Ian Smith kénytelen volt választásokat kiírni. Ekkor már az afrikai országok legtöbbje független volt, így több amerikai hírességtől kezdve európai politikusokig felszólalt Smith katonai uralma ellen. A külföldnek zavaró volt, hogy Smith még mindig az apartheid szellemében kormányoz. A választásokon se a ZAPU, se a ZANU nem állított ki listát, nem indultak a választásokon, így bojkottálták a szavazást, amely szerintük csak látszatból történt meg. Az UANC győzött, az új miniszterelnök Abel Muzorewa lett. Változás nem történt az ország életében, hiszen továbbra is a fehérek vezették az országot, csak a vezető személye változott. Sokan választási csalásról beszéltek, és a nyugat is ezt a véleményt hangoztatta. Nemzetközi figyelők kíséretében 1980-ban újra megtartották a választásokat.