Latin neve:  Tragelaphus strepsiceros
Rend: Párosujjú patások
Család: Marhafélék
Élőhely:  Afrika keleti és déli része
Marmagasság: 1-1,5 cm
Súly:  200-300 kg
Hossz:  1,8-2,5 m
Szaporodás:  1 borjú
Táplálkozás:  gumók, gyökerek, gyümölcsök, fűfélék, levelek

A nagykudura jellemző a nyakon és a marpúpon lévő sörény, valamint a barnás test két oldalán 6-10 függőleges fehér sáv, ami a sűrű bozótban jól segíti a rejtőzködést (fény-árnyék hatás). Képes igen hosszú ideig mozdulatlanul állva figyelni, rejtőzködni a bozótban, csak az utolsó pillanatban, néhány méterről ugrik el. Ez a tulajdonsága az utak mentén éjszaka különösen megnöveli az ütközés veszélyét. A kudu egyébként békés jószág.

A tehenek kisebb családi csapatokban élnek, a fiatalabb bikák 3-10 fős “legénycsapatot” alkotnak, az idősebb bikák egyedül, vagy kettesével-hármasával járnak és csak a május-júniusi “bőgéskor” csatlakoznak a csapatokhoz.
Párzási időszakban a bikák elnyújtott sistergésszerű bőgést hallatnak, riasztó hangjuk a szarvaséhoz hasonló mély “böffenés”.
A kudutehén 7 havi vemhesség után egy borjút hoz a világra. A bikaborjú 1,5-2 éves koráig az anyjával marad, majd a többi fiatal bikával kisebb csapatokba verődik. A bikaborjak és a fiatal bikák kormeghatározásához 4-5 éves korig viszonylag megbízható támpontot szolgáltat a szarv fejlődése, e kor felett a szarv és az állat egyéb jegyeit is figyelembe kell venni.

A nagykudu namibiában az egyik legnagyobb vadgazdálkodási jelentőséggel bíró vadfaj, ami a jelentős állománynagyságnak, az általános előfordulásnak, valamint a nagyobb testtömeg és a kuduhús népszerűsége miatt a vadhús-feldolgozásban betöltött szerepének és a vadászok által nagyrabecsült, impozáns trófea keresettségének köszönhető.
A kudu szabad területen és privát területeken is az egyik leggyakrabban vadászott namibiai nagyvadfaj. Állománya stabil. 15-20 évig él, természetes ellenségei az oroszlán, leopárd és a hiénakutya, a borjak gepárdnak, hiénának is áldozatul eshetnek.
Rendkívül óvatos, figyelmes vadfaj, szaglása, látása, hallása kitűnő ezért elég nehéz a közelébe kerülni. Vérerekkel dúsan behálózott, belül narancsvörös, hatalmas fülei nemcsak kiváló hallásában, hanem a szervezet hőháztartásának szabályozásában is szerepet játszanak. Nem számít az úgynevezett “kemény” vadfajok közé,jó kamralövés esetén legtöbbször helyben marad, vagy csak viszonylag kis távolságot tesz meg. Sebzés esetén viszont nagyon megnehezíti a vadász dolgát, mivel rendszerint a legsűrűbb “dickbusht” választja menekülési iránynak, ahol az után keresés eredményessége legtöbbször igen kétséges.

A nagy kudu rendkívüli ugróképességgel rendelkezik,képes arra,hogy 200-250 cm magas kerítéseket állóhelyből átugorjon. A kudu-rokonságból a szitutunga, a nyala és a bozóti antilop fordul még elő Namibiában. Kelet-Afrikai kisebb rokona a kecses kiskudu,amely azonban a Kalahári-térségben nem fordul elő. A kudufélék trófeáit a vadászok mindig is nagyra értékelték.